Edvard

Mika je još kao dete bio nestašan, durašan, razmažen i plačljiv, uvek obešen o skut majke. Takav je ostao i kasnije. Razmaženo je proveo skoro ceo svoj život. Sve je imao pripremljeno i gotovo, ni o čemu nije razmišljao, a kamoli stvarao. To je uticalo da njegov karakter postane prilično slab. Bio je, u stvari, plašljiv kao zec, a pakostan kao mačka.

Nije se promenio ni kao penzioner. Najveći deo vremena i danas provodi u glavnoj, Obrenovićevoj ulici. Od ranog jutra je u odelu i sa uredno vezanom kravatom. Iako možda u životu i nije tačno da odelo čini čoveka, to je kod Mike i te kako istinito. Po držanju, stilu, uvek različito odabranoj kombinaciji za svaki izlazak, čak i ne mnogo pronicljivi posmatrač može uočiti njegov brđanski mentalitet i nekadašnju oficirsku krutost. Nema elegancije, ležernosti, prefinjenosti, aristokratskog duha, već neki strah u očima, odelu, celoj pojavi, od svega i svačega, od pogleda, pokreta, a posebno od izgovorenih reči. U trenucima kada malo popije, okuraži se, pa taj strah prelazi u zlobu i mržnju. Tada se cela njegova figura izobliči u neku patološku karikaturu.
Slični su i njegovi naslednici, ali se ne zna odakle se to kod njih stvorilo. Nijedan njihov predak se nije pamtio kao takav.
Zbog toga je Mika, iako već starac, zatvoren, ćutljiv, mrgodan, prost kritizer svega, a posebno novog vremena. U životu mu je sve sređeno i nema nikakvu muku. Ali on je od onih ljudi koji i kada nemaju problem, stave kamenčić u cipelu da bi problem nastao. Voli da popije, ali ne sme od žene i dece. Kada to učini, obično krišom, izađe iz njega neka teška tuga, skoro očaj. Pomisli čovek da je skupljana ne godinama, već vekovima.

U takvim trenucima obavezno se seća jednog nestašluka iz detinjstva. Posebno ga pamti, ali o tome samo povremeno priča, i to nikada pred svojom decom i unucima. To čini sa posebnim uživanjem, u nekakvom zanosu, sa užarenim očima. Čovek prosto nije siguran da li ga preplavljuje milina ili obuzima duboko kajanje.
Uvek počinje od svog porekla. On je iz jednog planinskog sela, odakle se, kada je vedro, vidi Kosovo. Mika zna, iako ne voli i ne priznaje istoriju, da su njegovi preci doseljeni u taj kraj negde iz crnogorskih ili hercegovačkih brda, uglavnom iz najstarijih srpskih krajeva, kako je počeo da govori tek kada je penzionisan. Naselio ih je kralj Milan Obrenović kako bi bili brana arnautluku. Ovog kralja Mika posebno mrzi, naziva ga raznoraznim imenima, naslađuje se što mu je u Niškoj tvrđavi, odakle je isterao Turke i oslobodio sve do Sofije, podignut najružniji spomenik koji su Srbi nekome ikada podigli. Neki Mikini ideološki istomišljenici, jer on nema prijatelja, kunu se da su ga viđali kako tajno mokri na ovaj spomenik u sumrak, kada u Tvrđavi nema gužve. Najrevnosnije je sakupljao potpise za peticiju protiv promene naziva glavnog gradskog trga “Oslobođenje” u “Trg kralja Milana”. To mu ipak nije uspelo, zbog čega je danima bio potišten.
Svoju priču Mika nastavlja prisećajući se vremena kada se nestašluk desio. Nije siguran da li je to bilo pedesetih godina ili nešto kasnije, početkom šezdesetih. Pošto je živeo u gradu, gde mu je otac dobio stan, otet od neke bogate predratne porodice, u selo je išao samo povremeno tokom školskog raspusta. Tako je jedanput ostao sam sa dedom i psom Edvardom. Seća se da je bilo jako toplo leto, od vreline prosto nije moglo da se živi. Kuća je imala široko dvorište, odakle su se nastavljali šljivaci sve do reke Toplice, čiji se šum čuo noću ili u ovakvim vrelim danima, kada ni lišće ne treperi, jara pritisne i sve živo se zavuče u hladovinu. Sve uhvati neki dremljivi polusan.
Njegov deda je imao mnogo godina, ali potpuno očuvanu pamet. U ovim namučenim krajevima, oko Morave i Toplice, seljaci imaju jednu čudnu molitvu: „Bože, sve mi uzmi, samo nemoj pamet“.
Deda je stalno, čak i leti po vrućini, nosio crne vunene čarape sa žutim vezom, grube čakšire, belu košulju preko koje je oblačio crni vuneni džemper. Sa glave nikada nije skidao debelu zimsku šajkaču. Lice mu je toliko bilo izbrazdano borama da se činilo da su ožiljci od nekih teških rana. Kada se samo pogleda takvo ogrubelo lice, na njemu se vidi sva životna muka. Ceo jedan vek ispunjen golom borbom.
Deda je voleo da sedi ispred kuće i posmatra unuka kako se igra.
Mali Mika je stalno jurcao po dvorištu, a Edvard ga je pratio. To mu je bila omiljena igra. Mika je voleo ovu običnu rundavu seosku džukelu koja se celog života nije odvajala od dede. Malo mu je bilo čudno što se zvao Edvard, slično imenu koje je nosila i njegova škola. Nije smeo da pita. Otac ga umalo nije ubio kada je to jednom prilikom učinio pred nekim viđenijim gostima. Od tada nije smeo da pita ni dedu, iako je s njim imao najveću slobodu. Na dan škole, u pionirskoj uniformi, sa crvenom maramom oko vrata i plavom titovkom na glavi, ceo dan je ćutao kao zaliven.
Ali tog vrelog letnjeg dana, Edvard mu je ostao urezan u sećanju za ceo život. Mika je ušao u kuću i dugo se bavio drvenim sandukom sa starim dedinim stvarima. Izvadio je medalju koju mu je deda sa posebnim pijetetom pokazivao i o kojoj je pričao sa najvećom ljubavlju. Kada bi je vraćao nazad, deda bi je uvek poljubio i prekrstio se. Ono što je čudilo Mikinu dečiju pamet samo je bilo ponašanje njegovog oca. Kada bi se povela priča o toj medalji ili bi je Mika uzeo da se igra, otac je sa nekakvim stidom okretao glavu. Sav crven u licu, ustajao je i odlazio prema šljivaku. Dugo se ne bi vraćao, ponekad je ostajao i do mraka.
Ovoga puta, Mika je radoznalo vrteo medalju među male dečije prste, čvrsto je stegao i izašao napolje. Deda je i dalje sedeo na istom mestu, a Edvard ponizno stajao pored njega. Mika se sagao i vezao Karađorđevu zvezdu Edvardu oko vrata. Pas je bio potpuno miran, činilo se da oseća svečanost trenutka. U jednom momentu, svi su bili kao skamenjeni. To je trajalo samo tren, ali se dedi učinilo da je prava večnost. Već u sledećem trenutku, Mika je jurio Edvarda po dvorištu. Pas je, sa odlikovanjem oko vrata, besomučno bežao, izbegavajući udarce dugačkog i tankog drenovog štapa.
Deda je ostao potpuno hladan, samo ga je ovaj momenat vratio u prošlost. Dobro je shvatao da su mu deca izgubljena, kako za njega, tako i za društvo kakvo je on voleo, zamišljao i priželjkivao. Znao je i da pripadaju nekom drugom svetu, stranom svemu onome što je njemu oduvek bilo blisko. Nije ni primetio kada su mu zasuzile oči. Učinilo mu se da je njegov unuk, u stvari, kralj Aleksandar Karađorđević koji mu je lično vezao ovu medalju u Skoplju, „za nečuvena junaštva koja je D. D., redov Drugog pešadijskog puka „Knez Mihajlo“, slavne Moravske divizije prvog poziva počinio u boju protiv Bugara na Bregalnici, čime je dao važan doprinos odbrani Stare Srbije“, kako je tada kralj pred vojskom ozbiljno i svečano rekao. Cela Moravska divizija, na čelu sa kraljem, gromoglasno je klicala u njegovu čast. A on je imao osećaj da lebdi, s mukom se čvrsto držao. Bilo ga strah da mu ne pođu suze, ne bi odgovaralo takvom trenutku.
Već sledećeg momenta starac se naglo trgao i vratio u stvarnost. U sećanje mu je došla slika pokojnog kapetana iz susednog sela, jednog od najvećih junaka iz njegovog puka. On je nekako baš pred smrt, na neki praznik, ne seća se sasvim koji, kada se skupila cela familija, slomio oficirsku sablju. Sa punom šakom medalja, sve je bacio u nabujalu Toplicu.
Deda se dobro seća da je tih dana padala neka sitna dosadna kiša i da je reka na više mesta izašla iz svog korita.
Na sve to samo se nasmejao. Zavalio se udobnije i potegao šljivovicu iz stare, metalne, hladne i ulubljene čuture. Pokušao je da se vrati u prethodno stanje potpuno prazne glave, bez ikakvih misli. Slično nekoj beslovesnosti. Slično Edvardu.

Autor: Vladimir Vučković

Fotografija: moonipulations.com

Priča “Edvard” je objavljena u knjizi “Turski amanet”. Prevedena je i na mađarski jezik.

Edvárd                                      V. Vucskovity

Mika gyermekkorában rossz, durcás, elkényeztetett és könnyen sírós volt, mindig az anyja szoknyája alatt bujkált. Később sem változott. Elkényeztetetten töltötte majdnem az egész életét. Mindent készen kapott, nem kellett gondoskodjon semmiről. Ez kihatással volt a személyiségére, gyenge lett. Lényegében félénk mint a nyúl, és rosszindulatú mint egy macska.

Nem változott nyugdíjas korában sem. Még ma is a legtöbb idejét a főutcán, az Obrenovity utcában tölti. Kora reggeltől kezdve öltönyben van, és szépen kötött nyakkendőt hord a nyaka körül. Bár lehet, hogy nem a ruha teszi az embert, de Mikánál ez nagyon is igaz volt. Még egy nem túl okos megfigyelő is könnyen észreveheti a testartása, a stílusosan kiválasztott más és más ruha kombinációja alapján a felföldi mentalitását és egykori tiszti merevségét. Nem elegáns, könnyed, kifinomult, nem arisztokratikus szellem, hanem valamilyen félelem rejlik a szemeiben, az öltönyben, az egész megjelenésében, ami sugárzik, a tekintetéből, mozdulataiból, de főleg a kimondott szavaiból. Néhány ital után bátor lesz, és ezt a félelmet rosszindulatra és gyűlöletre váltja. Akkor az egész megjelenése deformálódik, egy kóros karikatúrává változik.
Hasonlók az utódai is, de senki sem tudja az okát ennek. Egyik ősükre sem így emlékeztek.
Ezért Mika, bár már egy öregember, zárt, csendes, komor, elsődleges kritikusa mindennek, főleg az új időknek. Életében minden rendezett, nincs semmi gondja. Ő az egyike azon embereknek, akiknek ha nincs gondjuk, tesznek egy kavicsot a cipőjükbe, csak hogy felmerüljön valamilyen probléma. Szeret inni, de nem szabad a gyerekek meg a feleség miatt. Amikor mégis úgy dönt, hogy iszik, főleg titokban, sugárzik belőle valamiféle nehéz szomorúság. Az ember azt gondolná, hogy nem évekig, hanem évszázadokon át gyűjtötte.
Az ilyen pillanatokban mindig visszaemlékezik egy gyermekkori csintalanságra. Jól emlékszik rá, de csak néha beszél róla, és azt se a saját gyerekei, vagy unokái előtt. Ezt különleges élvezettel, szinte egyfajta lelkesedéssel, izzó szemekkel teszi. Az ember nem tudja eldönteni, hogy örömteljes varázslat tölti el, vagy túlterhelt mély lelkiismeretfurdalás.
Mindig a gyermekkorával kezdi a mesét. Ő egy hegyvidéki faluból származik, ahonnan ha az ég tiszta, látszik Koszovó. Mika tudja, még ha nem is szereti, és nem is ismeri el a történelmet, hogy az ő ősei arra a térségre a legidősebb szerb területekről a montenegrói vagy hercegovinai hegyekből emigráltak, ahogyan azt a nyugdíjba vonulása után mesélte. Milan Obrenovity király telepítette őket oda hogy védelmet nyújtsanak az albán világ ellen. Ezt a királyt, Mika különösen gyűlöli, különböző neveket ad neki. Örömmel tölti el az, hogy az emlékmű, amelyet neki emeltek a szerbek a nisi várban ahonnan kiűzte a törököket, és felszabadította a népet egészen a Szófiaig, az egyike a legrondábbaknak, amelyet készítettek. Néhány Mika ideológia támogatói, mert nincsenek barátai, esküsznek arra, hogy látják őt alkonyatkor ahogyan titokban vizel erre az emlékműre, amikor a vár már nem zsúfolt. Hiába gyűjtögette buzgón az aláírásokat, hogy a főtérnek Felszabadulás maradjon a neve, és ne változtassák meg Milán király tér-re, nem sikerült neki kiharcolni azt, ami miatt napokig bánatos volt.
Mika folytatja történetét, felidézve az időt, amikor a csintalanság megtörtént. Nem biztos benne, hogy az ötvenes években, vagy valamivel később, a hatvanas évek elején történt e. Mivel a városban élt, ahol az apja lakást kapott, amely egy háború előtti gazdag család tulajdona volt, a faluba csak néha járt el az iskolai szünet alatt. Egyszer egyedül maradt a nagyapjával és a kutyájával, Edvárddal. Emlélszik, hogy nagyon meleg volt a nyár, annyira, hogy a hőségtől alig lehetett meglenni. A háznak széles udvara volt, ahonnan szilvafák szegélyezték az utat egészen a Toplica folyóig, amelynek a hullámai elhaladszódtak a házig éjjel vagy forró napokon, amikor még a levelek sem mozdultak, minden élő lény behúzódott az árnyekba. Mindent és mindenkit ott elfog valamiféle félálom.
A nagyapja idős volt, de éleseszű. Ezeken a gondterhelt területeken a Morava és Toplica korül a falubelieknek van egy furcsa imádságuk: “Istenem, vedd el mindenem, csak az eszemet ne”.
A nagyapa mindig, még nyáron is a hőségben, fekete gyapjúzoknit viselt sárga hímzéssel, durva nadrágot, fehér inget és még egy gyapjú kardigánt. Fejéről soha nem vette le a vastag téli sapkáját. Az arca annyira ráncos volt, hogy úgy nézett ki, mintha komoly sérülésektől maradt volna meg a heg. Egy ilyen durva arcon látszik az élet nyomorúsága. Egy egész évszázadnyi harc. Nagyapja szeretett a ház előtt ülni, és nézni unokáját ahogyan játszik.
A kicsi Mika mindig az udvarban lófrált, Edvárd meg követte. Ez volt a kedvenc játéka. Kicsit furcsa volt neki hogy Edvárd a neve, mint az ő iskolájának. Nem volt mersze megkérdezni miért. Az apja jól elverte amikor egyszer ezt előkelő vendégek előtt kérdezte. Azóta nem merte nagyapját se megkérdezni, akkor sem, ha vele volt a legfelszabadultabb. Iskolanapon, pionír öltözetben, piros kendővel a nyaka körül és kék titovkával a fején egész nap csak hallgatott.
Egy forró nyári napon azonban Edvárd egész életére az emlékezetébe véste magát. Mika bement a házba, és sokáig foglalkozott egy fa dobozzal, a nagyapja dolgaival. Kivett egy érmet melyet a nagyapja nagy büszkeséggel mutogatott, és amelyről nagy szeretettel beszélt. A nagyapja mindig keresztet vetett, és megcsókolta az érmet mielőtt visszatette volna a dobozba. Csak az apja viselkedését furcsálta Mika gyerekes felfogása. Amikor az éremről volt szó, vagy Mika elő akarta venni, hogy játszon vele, az apja mintha szégyelné magát elfordította a fejét, piros arccal kelt fel, és ment a szilvás felé. Sokáig nem tért vissza. Valamikor egész estig maradt kint.

Egy alkalommal Mika kíváncsian forgatta az érmet a kicsi gyermekújjai között, erősen megszorította és kiment. A nagyapja még mindig ugyanazon a helyen ült, Edvárd pedig alázatosan állt előtte. Mika lehajolt, és Edvárd nyaka köré kötötte Karagyorgye csillagát. A kutya teljesen nyugodt volt, mintha érezte volna a pillanat ünnepélyességét. Egy pillanatban mintha megált volna az idő. Csak egy pillanatig tartott, de a nagyapának úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság lett volna. Már a következő pillanatban Mika Edvárd után szaladgált az udvarban. A kutya a tisztséggel a nyakában kétségbeesetten menekült, kerülgetve a hosszú és vékony bot sújtásait.
A nagyapa teljesen hideg maradt, ez az egy pillanat visszaidézte neki a múltat.  Érezte, hogy a gyerekei elveszettek számára, és azon közösség számára is, amilyet ő szeretett, képzelt és amilyenre vágyott. Tudta, hogy egy más világhoz tartoznak, nem ahoz, amely neki közeli volt. Nem is vette észre, amikor könnyek csordultak végig az arcán. Úgy tűnt neki, mintha az ő unokája Aleksandar Karagyorgyevity lett volna, aki személyesen tette ezt az érmet az ő nyakába Szkoplyéban “a soha nem látott hősiességért, amelyet D. D. közlegény a Második gyalogezred katonája, “Knez Mihajlo”, a híres moravai osztag első hívására tanúsított a bolgárok elleni harcban Bregalnicán, így jelentősen hozzájárulva a Régi Szerbia megvédéséhez”, ahogyan a király a katonák előtt ünnepélyesen mondta. Az egész moravai osztag, az élén a királlyal, hangosan újjongott az ő tiszteletére. Neki meg egy olyan érzése támadt, mintha lebegett volna. Félt, hogy könnyei kicsordulnak, ami nem lett volna illő.
A következő pillanatban az öreg hirtelen összerászkodott és visszatért a valóságba. Emlékezetébe felidészte a szomszédos falu elhunyt kapitányak képét, aki egyike volt a legnagyobb hősöknek az ő osztagából. Neki valahogyan, pont a halála előtt, valamilyen ünnepen, nem emlékszik pontosan melyiken, amikor az egész család együtt volt, sikerült eltörnie a tiszti kardot, amelyet a Toplica folyóba dobott egy maréknyi éremmel együtt.
Nagyapa jól emlékszik, hogy azokban a napokban esett valami apró, unalmas eső, és hogy a folyó több helyen is kiömlött.
Minderre csak elmosolyodott. Elhelyezkedett kényelmesebben, és meghúzta a szilvapálinkát a régi, vasból készült, hideg és horpadt palackból. Próbált visszatérni az előző állapotba az üres gondolatok nélküli létbe. Hasonlóba, mint a gondolatlan természet. Mint Edvárd.

(Fordította:Nyári-Igity Zita)

Nema komentara

Sorry, the comment form is closed at this time.